Nehéz időket élt meg mindenki a katonai igazgatás alatti Vajdaság területén 1944. október utolsó hetében és novemberében, a német és magyar származásúak élete pedig hajszálon függött. Maga az élet pedig a legkülönlegesebb eseménysort produkálta. Ezeket a válságos időket mára már nemcsak az egyre csökkenő számú emlékezetében leltározó tanú, hanem a levéltári anyag is megidézi.

A városban az elhurcoltak száma egyre nőtt, a bizonytalanság pedig az így is feszült helyzetet még idegfeszítőbbé tette. A németeket családostól internálták a város különböző pontjain lévő gyűjtőtáborokba, a magyarokat, többségben férfiakat pedig szintén a különböző gyűjtőtáborokban, de a börtönökben is fogva tartották. Eleinte minden különösebb ok nélkül is az egyik börtönből vagy gyűjtőtáborból való átvezénylések alkalmával az éjszaka leple alatt minden nyilvántartás vagy bizonyítási eljárás nélkül nagy számban kerültek az emberek a kivégzőosztagok elé. De megtörtént, hogy egyeseket a bosszúvágytól fűtött szomszédi irigység miatt, vagy a partizánok és az új államhatalom biztonsági szolgálatának, az OZNA-nak jutottak a karmai közé. A kényszermunkára való behívás is életveszélyt rejtegetett. Azokat, akik nem voltak kitéve az ilyen veszélyeknek még a szerb, és ahogyan azt akkor szívesen hangsúlyozták, „szláv származásúakat sem mentette meg nemzeti hovatartozásuk, mert vagy besorozták, vagy mobilizálták őket, vagy munkaszolgálatra rendelték őket. Az előzőekben már említett szakemberhiány leginkább a város létfenntartásához szükséges szakmákban mutatkozott meg. Az újvidéki állattenyésztők egyesülete ezért 1944. október 31-én olyan kérvényt intézett a Városi Népbizottság Gazdasági Albizottságához, amelyben azt indítványozta, hogy a listán szereplő henteseket fel kellene menteni az „általános kényszermunka” alól, és kötelező munkavégzésre, a vágóhídra kellene átvezényelni őket. A hentesszakmában beállt munkaerőhiányt azzal magyarázták, hogy sok magyar és német „emigrált”, „embereinket pedig munkaegységekbe sorolták”, ezért véleményük szerint az újvidéki vágóhídon nélkülözhetetlen személyek a következők voltak: Balázs Mihály, Dániel András, Evetovié Stefan, Hajdúk Stevan, Nacsa Ferenc, Nagy Mihály, Pap István, Paul Jákob, Petras József, Roth Antal, Szögi Antal, Szabó János, Tényi György és Ferenc József. Ebben az ügyben sürgős intézkedést kértek. Hasonló kérelmet intézett a Bácskai malomipari Rt. igazgatója is, aki két magasan szakképzett molnár kiszabadítását kérte, „akiket már letartóztattak”, név szerint Horvát Illést és Császár Ágostont. Horvát Illésre már megszerezték a gyűjtőtáborból való elbocsátási engedélyt, de mire a hivatalos papír megjött „őt már máshová vitték dolgozni”.